Két életem története.

Több embert ismerek, akik valamilyen szakma, hivatás gyakorlását koruk vagy egészségi állapotuk miatt abbahagyták és más területen értek el eredményt. Nekem kiemelkedő ezek sorából néhai barátom, Dr Harangozó József, aki 55 éves koráig ismert pénzügyi szakember volt. Aztán egy rosszullét és alapos kivizsgálás után közölték vele, hogy vagy azonnal abbahagyja az izgalmakkal járó pénzügyi pályát, vagy hamarosan az égi bankban szolgálhatja Szent Pétert. Nem részletezve a további éveit tény, hogy amikor évekkel később, 1986-ban megismerkedtünk, az ország egyik legkiválóbb  fafaragó művésze volt, a Művészeti Tárló művészegyesület alapító elnöke.

Nos, az én kettős életem abban tér el ettől, hogy két életemet egyszerre éltem nagyjából ötéves koromtól. Négy – ötéves lehettem, amikor édesapám egy este lámpafénynél mesélt katonakoráról és különös történetbe avatott be. Ő sportos ember volt, jól úszott, lovagolt és mint mesélte, mindenáron huszár akart lenni. Sorozás előtt önként kérte felvételét.  Ekkora volt, mint én, ami nem jó ajánló levél huszárékhoz. Szóval elutasították. Ahogy mondják, kidobták az ajtón, de bement az ablakon, többször is.  Végül a parancsnoknak ördögi ötlete támadt.

Volt egy ló, amit egy tiszt ajándékba kapott nem mindennapi hátsó szándékkal. Azt a lovat baleset nélkül még megközelíteni sem lehetett. Azt mondta a vezér: Na, Sándor, itt van a lovad. Ha ezt megülöd, lehetsz huszár. Így lett ő az utolsó huszárok egyike, mert megülte. Ismerte a lovakat.

Miközben mesélte a részleteket, egy kockás irkalapon tintaceruzával rajzolta azt a jelenetet, ahogy megzabolázza az ágaskodó fenevadat. A vonalak mangánibolya selymes fénye, a gyönyörű rajz, a jelenet hitelessége mágikus hatással volt rám, ma is látom magam előtt. Akkor határoztam el, hogy tanulni fogom a rajzot mindaddig, amíg egy ilyen szép rajzot tudok készíteni. Akkor már fúrtam – faragtam, dézsmálva apám szerszámait, szegeit. Szereltem a felhúzós játékaimat, mert kíváncsi voltam azok működésére. Ettől kezdve azonban már nagyon érdekeltek négy évvel idősebb nővérem ceruzái, színesei, majd gombfestékei.

Az iskolába úgy kerültem, hogy nővéremnek köszönhetően írtam, olvastam, számoltam. Úgy látszik, nővéremből már ekkor kibuggyant a pedagógusi tehetség. Felnőtt korában tanár, járási szakfelügyelő, író – költő lett, tagja a Váci Mihály Irodalmi Társaságnak. Így az órákon nem kellett odafigyelni, tanulni, elég rossz gyerek lettem. Tanítóm, Mihályovszky László ízig – vérig pedagógus, hamar megtalálta az ellenszert. Magyarázatai után kiadta a feladatokat, mondta, hogy dolga van a szomszéd tanítói lakásban és megbízott azzal, hogy akiknek segítségre van szüksége, segítsem írásban, számolásban, rajzolásban, amiről éppen szó volt. Ettől kezdve úgy igyekeztem viselkedni, mint ahogy a tanító úrtól láttam. Az évet kitűnő eredménnyel zártam. Háborús gyerekek voltunk, nyáron jött a járási tiszti főorvos alkalmassági vizsgálatra. Kis termetű, szikár gyerekként álltam előtte. Rám nézett és határozott: „fejletlen, osztályismétlés”. Édesanyám kétségbe esve kezdte: „Főorvos Úr! A gyerek kitű…” A főorvos közbevágott: „Nem számít, parasztgyerek. Elég, ha annyi esze lesz felnőtt korában, ha esik az eső, álljon az eresz alá!”  Ez máig szállóige maradt a családban.  Anyám, mint mondta, leforrázva fogott kézen és távoztunk. Asszisztense, Margitka, aki a falu bábája volt „civilben” és tudásban felért egy orvossal, felvilágosította, hogy az ismert és tisztelt Buczkó Sándor fiával bánt el. A főorvos küldött anyámért. Édesanyám azonban   nem ment vissza. Egyetértettem vele.  Így van nekem két kitűnő első osztályos bizonyítványom.

Ötödikes koromban Antal Miklós tanárom megbízott szemléltető képek készítésével. Vízfestékkel készítettem gyümölcs – ág képeket és egy jelenetet egy lavórban mosakodó fiúval. Ezek a képek évtizedeken át, még felnőtt koromban is láthatók voltak régi iskolám falán. Egyszer hazalátogatva arra gondoltam, megvásárolom a képeket és adományommal hozzájárulok a gyerekek kirándulásához. Megkerestem az igazgatót és előadtam tervemet. Látom, hogy a direktor, – távoli rokonom, – enyhén csúszik íróasztala alá. Nehezen nyögte ki, hogy a nyári felújítás után nyomuk veszett, év elején vették észre a hiányt. Talán valaki azt hitte, híres vagyok…

Nyolcadik után hogyan tovább? Szüleimnek egyértelmű javaslata volt a műszaki pálya, mint mondták, ott majd szerelhetek eleget. Kisvárdán tanultam tovább az ország legjobb gépipari technikumában, gépjárműgyártó szakon. Legendás tanárok és oktatók palléroztak bennünket. Az elméleti tárgyak mellett a lakatos, kovács alapszakmákat, majd a motorszerelést tanultuk meg. Utóbbiból nem volt elég a motor szét – és összeszerelése. Azt be kellett indítani, fékpadon beállítani, így kellett vizsgázni. Technikusi oklevél lett az eredmény. Igen ám, de az ábrázoló geometria mellett volt szabadkézi rajz is. Németh Béla festőművész volt a rajztanár. Amikor kitett egy horpadt szeneskannát, én azt enteriőrszerűen az adott környezetével rajzoltam meg. A jó jegyek mellett hamarosan felajánlotta, hogy tanítás után a rajzi szertárban foglalkozna velem mert szeretne komolyabban bevezetni a rajzolás rejtelmeibe. Anatómiát, portrét tanított. Negyedik elején kijelentette: javasolja a Képzőművészeti Főiskolát.

Családi tanács a vasárnapi ebédnél. Apám kérdése: mi a tervem? Mondtam, hogy szeretnék a K. F.-ra jelentkezni és akvarellt tanulni Elekfy Jenőnél, akinek már ismertem néhány alkotását. Nálunk nem volt tiltás vagy utasítás, csak vélemény vagy javaslat. Apám, – aki igen olvasott ember volt, – azt mondta: „Javaslom, hogy folytasd és fejezd be a műszaki tanulmányokat egyetemi szinten. Közben festhetsz és ha tehetséges vagy, nem fogsz festőként sem elkallódni. Ezzel szemben lesz lehetőséged két lábon állni. Ha bármelyik vonalon bántás vagy csalódás ér, lesz hová menekülni. Ne feledd el: ha Paál Lászlónak két lába lett volna, nem halt volna fiatalon, de neki csak egy volt.” Elmesélte barátja esetét. Születésem évében első kassai kiállítását címoldalon úgy kommentálta a sajtó, hogy „Megszületett az új Murilló”. Megmutatta a féltve őrzött újságot. Egy szerelmi csalódás végzetes lett számára, művészetére is. Nem volt alternatívája. Ezt az embert látásból ismertem Kisvárdán, mint lecsúszott drogos alakot. Létét az biztosította, hogy a Vulkán Gépgyár dekoratőreként kapott jövedelmet. Apám érveit elfogadtam. Jelentkeztem és felvettek a BME-re. Miután két évvel idősebb barátom a Közlekedésmérnöki Karon tanult, én is oda jelentkeztem. Vasútüzemi szakon kezdtem meg a tanulmányokat, ahol járműszerkezetet, pályaszerkezetet, gazdasági ismereteket tanultunk többek között. Utóbbiban jelentős volt a rakodás gépesítés tantárgya. Két év után átiratkoztam eredeti szakmámba, a Gépjármű Szakra és ott diplomáztam.

Szabadkézi rajz itt is volt az első években. A tanár, Cseh István neves festőművész késve jött az órára. Emlékezve későbbi állandó pontosságára, ez nem lehetett véletlen. Körbejárt az osztályban, mindenkivel kezet fogott, bemutatkoztunk. A rajzterem sarkában hatalmas halom,  gömbök, hasábok, kúpok sokasága, soha nem látott látvány. Ezt próbáltam, – talán tudat alatt is, – felvázolni papíromra a várakozás alatt. Észrevette a rajzot és érdeklődött, szeretek-e rajzolni esetleg festeni? Igenlő válaszomra azt mondta: „Nekem van egy szabad-iskolám, szeretném, ha bekapcsolódnál”. Mentem, és ezzel folytatódott kettős életem. Így diplomáztam 1960-ban és ezzel lemondtam a hivatásszerű festői álmokról. Cseh Istvánnal a kapcsolatom az ötvenes évek vége felé szakadt meg. Részben mert a diplomázásra való készülésem erősen lekötött, másrészt mert tanár úr is elhagyta a Műszaki Egyetemet. Évekkel később egy nyáron otthon voltam szülőfalumban, a távoli Nyírlövőn. Egy jól értesült menyecske szaladt hozzám, hogy az iskolában képeket árulnak. A Képcsarnok Vállalat képviselője mutatta be kollekcióját. Ahogy beléptem, meglepődtem a szemben középen lévő kép láttán. Reflexből kiáltottam: Cseh István…! A képügynök is igencsak meglepődött, hogy itt, az Isten háta mögött, csak úgy… A „Búzavirágos csendélet” volt az állványon.

Fontos elmondani, hogy 1959 decemberében, amikor az egyetemi tanulmányok lényegében már befejeződtek, hívattak a dékáni hivatalba. Tájékoztattak, hogy a Ganz – MÁVAG Mozdonygyár megkereste az egyetemet egy diákköri munkámmal kapcsolatban és visszamenőleg öt évre havi 800 Ft ösztöndíjat ajánlott fel. Elfogadtam az ajánlatot és megkötöttük a szerződést.

Csodálatos évek következtek a Ganz – MÁVAG Mozdonygyárban. Előbb technológusi, majd tervezői munkakörben dolgoztam. Utóbbiban lengéstani problémákkal foglalkoztam, ez volt a témája ama dolgozatomnak is.  és a ma is futó német–francia licenc V–43  mozdonyok futómű gyártásának én voltam az előkészítője. Ez mellett foglalkoznom kellett a lengéstani problémákra visszavezethető típushibák okainak felderítésével és megoldásával.

Középiskolás koromban megfertőződtem a vitorlázó repülés, de általában a repülés szeretetével. 1963-ban a MALÉV komoly nehézségekkel küzdött. Megjelentek a LI-2 utáni korszerűbb, nagyobb utasszállító gépek, ugyanakkor nem volt poggyászkezelő rendszer, elavult a repülőgép kiszolgálás..

Felmerült a repülőtéri tervezés szükségessége. Egy rakodásgépesítéssel kapcsolatos diákköri tudományos munkám eredményeként a KPM útján ennek megszervezéséhez kaptam meghívást. 1963 szeptemberében a csodálatos három évem után, az ötéves szerződés miatt nagy cirkusz árán  Ferihegyre kerültem, ahol gépésztervezőként dolgoztam.  Belépésem után fél évvel MALÉV irodát terveztünk a Váci – utca 1-3 sz. épület földszintjére. Az első tervezői egyeztetéskor bemutatkozott a belsőépítész és azt mondta: „Elekfy Ákos vagyok”. Mondom neki: Ákos, én ismerem a név történetét. Nagyapja Kirchner Elek győri karnagy volt.   Ebből kreálta Jenő fia az „Elekfy” nevet 1940 körül. Kérdeztem: közöd van Elekfy Jenő festőművészhez? „Imruskám, ő az apám”. A következő vasárnap délelőtt már Elekfy műtermében voltam és szoros kapcsolatunk 1968-ig, Jenő bácsi váratlan haláláig tartott. Egy évvel később a család a Mester örökösévé tett: nekem ajándékozták egyik műtermi festő állványát, festő ládáját, megmaradt akvarell és itatós papírjait. Máig maradtam az Ő tanítványa, felvállaltam emlékének ápolását kiállítások rendezésével, írásokkal, monográfiával. AIRPORT ART c. könyvemben részletesen megírtam történetünket és 2015-ben kezdeményezésemre Bp. Erzsébetváros Önkormányzata „Erzsébetváros Posztumusz Díszpolgára” címet adományozott Elekfy Jenő, Munkácsy – díjas festőművész, címzetes egyetemi tanárnak. Ez a kapcsolat komoly változást hozott festészetemben, de váratlan megszakadása valahogy folytatás nélkül maradt. Az maradt, hogy tovább jártam festeni Tahiba. Közben magasabb beosztásokba kerültem a MALÉV-nél, majd a repülőtér kiválása után az LRI-nél. Festettem a tanultakat hasznosítva, de még közvetlen munkatársaim sem tudtak különös szenvedélyemről…

Nem így az LRI KISz titkára, a sajnos  fiatalon elhunyt Petőfalvi Béla. Hogy honnan szerzett tudomást, immár örök titok marad. Tény, hogy 1976 novemberében ifjúsági hetet rendeztek és előtte megkeresett azzal a konkrét kéréssel, hogy rendezzek kiállítást a repülőtéren. Én, a mérnök, az állítólag szigorú főosztály vezető… November 22-én az u.n. „Fémmunkás csarnokban” megnyílt első kiállításom. Robbant, mint egy bomba…de nem rombolt…

Az is örök titok, hogyan került oda  Koleszár György festőművész, a PANNÓNIA Filmgyár díszlet festője és a Fáklya Képzőművész Stúdió vezető tanára. Zengő mély hangján azt mondta” JÓ, amit csinálsz! Most sok a nyavalygás a festészetben, de a te időd el fog jönni, meglásd! Gyere hozzánk a Fáklyába” Mentem. Velük végigjártam az országot és több budapesti kiállításon vettem részt. Az tény, hogy a repülőtér nagyban akadályozta a foglalkozásokon való részvételemet. Itt kötöttem barátságot Domonkos Imre festőművésszel, a Stúdió másik nagy vezető tanáregyéniségével és Fischer Ernővel, a legendás művésztanárral. Akkor ez a Stúdió volt az ország egyetlen „profi stúdiója.” Meghívásom így már komoly szakmai  elismerést jelentett.

1978-ban kormánydelegáció tett látogatást Ferihegyen. Kíséretükben volt Peják Emil, a kerületi Pártbizottság titkára. Váratlanul azt kérdezte: „Bucikám, festettél már valamit a repülésről?” Mondtam, hogy még nem. Ezzel bekerült a „vezérhangya”… Kerestem a motívumot. Hosszas töprengés közepette eszembe jutott Molnár C. Pál egyik grafikája, a „Két sas”. (1. kép). Hát persze, amikor a sas birodalmában megjelent a gépmadár… Akkor a kis egymotoros berrentyű… de mi van most? Mire meghalljuk a vadászgép hangját, már csak a kondenzcsík maradt… Ezt a felismerést fogalmaztam meg. Az első képen a sas még indulatos, indulni készül a betolakodó ellen. Nálam már belátta, hogy lemaradt a versenyben, öreg, fáradt. (2. kép). Háttér a régi Ferihegy, de már fellelhetők a fejlesztés első nyomai.

Amikor elkészült a kép, jeleztem Peják „elvtársnak”. Türelmetlenül kérdezte: be tudnám – e vinni a Pártbizottságra? Ennek technikai akadálya nem lévén, hamarosan ott voltunk a nagy teremben a nagy  kép előtt. Én és Peják a munkatársaival. A képet döbbent csend fogadta de érezhető volt, hogy mindenki a „FŐNÖK” véleményét várja. Aztán megszólalt. Ez pedig nagyjából így hangzott: „Ez mi? Hol van itt a repülés? Meg legalább egy MALÉV gép?” Rájöttem: színes svancokat az előtéren, – ez volt az elvárás.

Mondtam, semmi baj, máris viszem a képet. Jaj, ne vigyem, mondták többen. Nem rossz ez a kép, – vélte valaki bátortalanul. Ettől aztán mások is felbátorodtak. Vita alakult de ennek végét nem vártam meg. Később valaki felhívott és tájékoztatott a továbbiakról. Azt határozták, hogy felkérik Búza Barna szobrászművészt, aki kötődik a kerülethez, mondjon véleményt a képről. Mint mondta Peják, B.B. ugyan szobrász, de festő talentuma is van, , ő látta egy önarcképét.

A mester amikor meglátta a képet, lelkesen beszélt róla. Festésmódjáról, a témájáról, a stílusáról. Azzal zárta, hogy ugyan nem ismeri ezt a festőt, de ez már elmondhatja, hogy festett egy képet, amiről jegyezni fogják a nevét. Ezután a kép a nagyterem falán a fő helyre került, de tulajdonjogáról nem mondtam le.

Ezek után felhívtam  Búza Barnát  és megköszöntem kedvező véleményét. „Ne köszönj te semmit, az a kép nagyon jó! Szeretnélek személyesen megismerni, gyere el hozzám!” A nagy korkülönbség ellenére bensőséges, hosszú barátság kezdődött ezzel haláláig, sőt azon túl is. Mindenben támogatott, ami nagyban szolgálta fejlődésemet. Kezdeményezésére kerültem be azokba a művész szervezetekbe, ahol ő tag, – általában alapító tag volt. Ez azonban megérne egy másik misét!

Ez már korszakváltást jelentett életemben. Egy kicsit ugorva,  hamarosan  üzemeltetési főmérnöknek neveztek ki. Közben  befogadott a profi világ, meghívások sora jelezte ezt. 1994-ben létrehoztam a Ferihegyi Galériát, amely a kortársművészet bemutatásával korszakalkotó lett. Ezt elismeri a Kortárs Művészeti Lexikon is.

Betetőzése volt a folyamatnak, amikor Gyémánt László kiváló festőművészünk javasolta, hogy adjam be felvételi kérelmemet a Művészeti Alaphoz, mai nevén MAOE, ahova felvettek.  A Magyar Vízfestők Társasága 1999-ben meghirdette országos pályázatát „Angol akvarell magyar ecsettel” címmel. Mint alaptagnak, jogom volt pályázni. A  kiállításon a zsűri díjjal jutalmazta „Király – játék” c. képemet, amely már a MNG tulajdona, (3. sz. kép) és meghívtak tagnak a szervezetbe. Ezen a kiállításon Elekfy – emlékfallal mutattam be a magyar akvarell kimagasló színvonalát.  Meghívást kaptam tagnak a Magyar Szépmíves Társaságba,  később  az Új Gresham Körbe és a Molnár C. Pál Társaságba is. . Galériákat alapítottam, köztük a kerületi Tanács Galériát, a mai Városháza Galéria elődjét.  és felkértek az „Opera Art Galéria” vezetésére. Aktív műszaki életemet 1999. december 31-én fejeztem be.

Záró gondolatok:

Apám tanácsa, hogy egyetemen  fejezzem be a műszaki tanulmányokat 1955 tavaszán hangzott el. Évtizedek bizonyítják ennek zsenialitását, életre szóló hatását. Kettős életem szabaddá tett a művészek között, mert mentesültem a  kenyérharctól. Műszaki jövedelmem és később  nyugdíjam ezt a mai napig biztosítja.  Szabad voltam a mérnökök között is ami különösen érezhető volt amerikai kiállításom  és a kapott művészeti díjak után. Emellett jelentős mecenatúrát gyakoroltam a kortárs művészetben, mint az LRI főmérnöke és a Ferihegyi Galéria művészeti vezetője.

Könyvemben úgy zártam sorsom történetét, hogy a tanulság: amit a sors neked megírt, ha ellenkező irányba indulsz, akkor is be fog következni.

Fentiekből az is látszik, hogy sehova nem tolakodtam, mindenhova hívtak mérnökként és festőként egyaránt. Számomra ez életem legszebb jutalma. Elismeréseim, kitüntetéseim ugyanezt mutatják. Mérnöki tevékenységemért sok elismerésben részesültem, művészeti kitüntetést 1987-ben amatőrként kaptam első ízben, aztán többször is. Talán mindkét életem jutalma volt a „Pro Urbe Pestszentlőrinc – Pestszentimre” elismerés.

A vetítésben olyan képeket láthatnak, amelyek tetszettek a világban, amerre jártam tanulmányutakon, kivéve az univerzum képeit. Ott sajnos nem jártam, de felfoghatatlansága miatt a fantáziát elragadja. Csak egyetlen példa: A Tejút, ahol mi is „lakunk”, egy spirál-galaxis.  A spirál átmérője 100 000 fényév. A Naprendszer a középtől 25 000 fényévre van az Orion karban. Fontos megjegyezni, fényév az a távolság, amit a fény egy év alatt megtesz. Ugyanakkor tudjuk, hogy a fény egy másodperc alatt 300 000 kilométert fut. Lehet számolni, hogy miről is van szó… Csodálatos világ…

Köszönöm figyelmüket!

 

Buczkó Imre 2019. január

.