2016. március 16. Megemlékezés 1848/49-es forradalom és szabadságharcról.

1848/49 az irodalomban és térségünkben.

Dr.Téglás Tivadar előadása Baráti Körünk 2016.március16-i. összejövetelén.

1848/49 a magyar történelem egyik legnagyobb, ám történelmi léptékkel mérve rövid korszaka volt, mely azonban szervesen épült be az európai forradalmak történetébe.

Jókainak egy kedves kis írása arról beszélt, hogy egy egzotikus ország hercegei átjöttek Európába körülnézni. Első állomásuk Párizs, ahol kitört a forradalom. Utaznak tovább Olaszországba. Hasonló helyzet köszönti őket. Jön Bécs. Ugyancsak forradalom. Majd Pesten jött március 15-e. Jókai óhaja: Kedves hercegek utazzatok, utazzatok tovább.

A Magyar forradalom és szabadságharc eseményeiben az akkori irodalom nagyjai tollal és fegyverrel szolgáltak. Erre bizonyíték, ha pillantást vetünk az eseményekre, elsősorban íróinkat hallgatva.

Vörösmarty Megírta “Szabad sajtó” c. versét:

“Kelj föl rabágyad kőpárnáiról

Beteg, megzsibbadt gondolat”

Megjelent a “Harci dal” c .verse is:

“A síkra magyarok!

Fegyvert ragadjatok

Hazánkat újra meg kell váltani.

E drága föld színét

Borítsák szerteszét

A pártütőknek véres csontjai.”

A bukás után a bujdosás lett Vörösmarty osztályrésze.

Arany nemzetőr volt. Megírja a “Nemzetőr dal” c. versét. Keserűen látja az egyik ütközet során “Tenni kevés, de halni volt esély”  Ő is bujdosott a megtorlás elöl.

A harci események során sem hagyták el Vajda Jánost a költészet múzsái. Megírta többek között a  ”Vörös sipkás” c. versét. Mikor megérkeztek a cári csapatok, arról írt: “Alig van egyéb hátra, mint a hősi halál dicsősége”. Szolgált a pesti eseményekben térparancsnokként, és hadnagyi rangban, zászlótartóként végig harcolta a délvidéki hadjáratot.

Madách beteg a történelmi esztendőben, ám a bukás után Rákóczi Jánosnak, Kossuth titkárának bujtatásáért börtönbüntetésre ítélték. Akkor ment tönkre a házassága.

Meggyőződésem, hogy Petőfi Fehéregyháza határában, Bem őrnagyaként – igaz civil ruhában – hősi halált halt. Ne higgyünk a barguzini lelet meséjének.

Életét áldozta az erdélyi gerillaharcokban  Vasvári Pál is.

Magyarország az utolsó bástyája volt a forradalmi eseményeknek. Idézzük Petőfit:

“Európa csendes, újra csendes.

Elzúgtak forradalmi.

Szégyen reá! Lecsendesült és

Szabadságát nem vívta ki”

Akkor Európában a magyarok -Petőfit idézve – a “Szabadság egyetlen hívei”.  Tudjuk, már nem sokáig mondhatták, hogy

“Mi vagyunk a lámpafény,

mely midőn a többi alszik,

Ég a sötétség éjjelén.”

Jött Világos. A túlerő előtt Görgey letette a fegyvert.

A március 15-ével induló mámornak vége szakadt.

Március 15-e jelentőségét nagyra tartotta Petőfi is: “Március 15 eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben. Kezdetnek nagyszerű, dicső volt. Nehezebb a gyereknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.”

A rebellis “jakobinus” Petőfinek szelídebb “girondista” barátja volt a szőke, kék szemű, mesemondó Jókai, de ő írta meg a magyar forradalom és szabadságharc eposzát, hőskölteményét, “A kőszívű ember fiai”-t, azokat az eseményeket, melyeket “a mesemondás korának” nevezett.

“A kőszívű ember fiai” a Baradlay család és a szabadságharc története. Az eposzi jelleget idézik a harci jelenetek, a 75 huszár útja a Kárpátokon át, hogy a szabadságharc soraiba állhassanak. Budavár ostroma. Richard és Palvicz párviadala a királyerdei ütközetben.

A nemzet mozdult meg 1848/49-ben, nemre, korra, osztályhelyzetre tekintet nélkül. “A földműves elhagyta ekéjét, a tanuló az iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét, és ment a zászló alá. Tizenhárom-tizennégy éves gyerekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyedt, és hetvenéves galambősz férfiak álltak a gyerekekkel egy sorba. Mindenki testvér volt a trikolór alatt. A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, együtt ázott, együtt hált közlegényeivel, s  tanították egymást hazaszeretetre?.” Így írta az események résztvevő tanúja, Jókai.

Jókai romantikus pátosza a XXI. század romantikától távoli emberét is megragadhatja. Ma már csak korabeli újságokban megbúvó közlemény emlékeztet arra, hogy Jókai eredetileg  regénye címének az “Örökké anya” címet szánta, ezzel is hangsúlyozva, hogy a regény központi alakja a férje végakaratával szembeszegülő anya, aki fiait a szabadságharc soraiba hozza haza.

“Hasztalan kérdezzük, honnan merítette az erőt, hogy szembeszálljon férje végakaratával. Fordulata legendába illő, mint egész lénye.” Így írta professzor példaképem, a Jókai életmű legavatottabb méltatója Nagy Miklós.

A regény lapjain végig érezzük a hőskorra visszatekintő rajongást,a meghatottságot, az eposzi felnagyítás szándékát, de arra a Jókaira is rátalálunk, aki a személyes részvétel hitelével mondja el történelmi a valóságot, hiszen résztvevője, szemtanúja volt Pest “bombázásának”, Buda visszafoglalásának, és a bécsi forradalomnak is, hiszen Kossuth követeként akkor Bécsben járt.

A regény hitelét erősíti az is, hogy a három Baradlay fiú alakjában élő személyek  vonásait is felismerhetjük. A regény értékeit látva ne csodáljuk, hogy a Jókai történet a nagy világnyelvekre fordítva  a nagyvilágban is beszélt-beszél történelmünk nagy eseményéről.

Ha tovább lapozunk irodalmunkban, sorra találjuk a lelkesült sorokat. Íróknál nem ritka, hogy egy-egy regényhősüket önmaguk lelkiségével ruházzák fel. Ilyen Baradlay Jenő a három testvér közül a mártírhalált haló legkisebbik Baradlay fiú. Lelkesültsége Jókaié volt. Hallgassuk: “Úgy tetszett, mintha, a föld egyszerre kizökkent volna rendes pályaköréből, s valami jótékony lökés által közelebb jutott volna a Naphoz, ahol a Vénusz mozog, s annak boldog lakói örvendeznek a Nap közelének.(..) Hallotta Jenő oly nagy emberek bukását, kik egy halhatatlansággal emelkedtek ki az eddigi világtörténelemből, s őt is megragadta a titkos érzés, mikor meghallotta, hogy mint krétarajzot törölte le őket egy tenyérhúzással a história lapjairól a mindenkinél nagyobb az óriás a Nép. Ezek az óriások az ő bálványai voltak, és mégis lángolt vére mikor elmúlásukat hallja”.

Jenő nemcsak Jókaival testvér, hanem Vajda Jánossal is. Vajda írta 1848 márciusában:

“Egünkön egy régen látott

Üstökös munkálkodik:

a rég bujdosó szabadság

Számkivetett csillaga

Melynek Európában nálunk

Végződik el sugara”

A radikálisabb, már az előzőekben “jakobinusnak” minősített Petőfi sokkal radikálisabb, félelmetesebb képet fest a költészet eszközeivel:

“Feltámadott,tenger,

A népek tengere:

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.”

Érdekes Jókai felfogása. Mint a cenzúrától éppen felszabadult “Életképek” fiatal főszerkesztője, a Martinovics összeesküvésről írt cikkében vérlázító képek sorát vetítette olvasói elé, de a cikk lezárása szelíd tónusú. Íme a záró kép:  ”Legyen nyugalma a hamvaknak, kiknek sírját ötvenhárom év simára taposta. (?) Bocsásson meg az ég a holtaknak. Tűzzétek ki a fehér lobogót. Éljen a Haza!”

Fehér lobogó. Fehér szín. A költőbarát Petőfi már a fenyegető közeljövőről beszélve komor színeket követel a piros fehér zöld helyébe:

“Fessük zászlónkat fekete-pirosra,

Mert gyász és vér a magyar nemzet sorsa.”

Fehér szín helyett fekete-piros. Könnyű lenne a különbséget lélektani sablonokkal  magyarázni . Egyfelől a kék szemű, szelíd regényíró sorairól van szó, másfelől a tüzes, haragos poéta, a garabonciás diák érzelmi kifejezéséről .

Ki is jelentették. Az egyik csupán liberális volt “girondista” a másik forradalmi demokrata “jakobinus”. Nem egészen  téves minősítés egyik sem. De nem feledhetjük, a háborgó idők hullámzó lelkiállapotait, mert a szelídnek minősített Jókai a következő sorokat is leírta: “Miközben e sorokat írjuk, éjjel van, a szabadság terve tömve van néppel, mely rivallja: fegyverre! fegyverre! Fáklyavilágnál  olvassák fel a királyi kegyelmes leiratot, mely tudtunkra adja: a király adott  szavát nem akarja beváltani. Ki kell hirdetni az országban, hogy a haza veszélyben van. Itt vannak  késedelmeskedésünk keserű gyümölcsei. Mindennap hinni és mindennap megcsalatni, és mégis újra remélni. A végső percre  jutottunk. Ki fog a polgárvérről felelni, mely omolni fog.”

Nehéz a helyzet. A népköltő, Petőfit idézhették:

“Bármit mond a szemtelen hazúgság

Nincs többé szeretett király”

És Petőfinek  ezzel a véleményével  nem mindenki értett egyet. Meg is bukott, mikor képviselőnek  jelöltette magát szeretett kiskunjai földjén. Ez mérhetetlenül felháborította Petőfi elvbarátait. Petőfi azonban nem a népet hibáztatta hanem “ámítóit”.  Keserű sorok kerültek papírra íróinktól. Netán érezték, hova vezet a nagy elszánás, a nagy szabadságvágy, a nagy egyenlőség reménye! A polgárság örült az arisztokrácia remélt bukásának, de úgy vélte rája száll az örökség.

A történelem tényeit tagadni nem lehet. Dicső hónapok után jött a bukás. Petőfi  még az utolsó percben is lelkesíteni próbált:

“Mi ne győznénk? Hisz Bem a vezérünk

a szabadság régi bajnoka.

Bosszúálló fénnyel jár előttünk

Osztrolenka véres csillaga.”

Utolsónak tartott versének azonban a “Szörnyű idő” címet adta. Nyomtatásban természetesen nem láthatta. Halála előtt pár nappal írta.

“Szörnyű idő, szörnyű idő!

Talán az ég

Megesküvék

Hogy a magyart kiírtja.

Minden tagunkból vérezünk.

Hogy is ne.

Villog ellenünk a fél világnak kardja.

(..)

Egy szálig elveszünk-e mi?

Vagy fog maradni  valaki leírni

Vad fekete időket a világnak

S ha lesz ember, ki megmarad

El tudja e gyászdolgokat beszélni, mint valának.”

Valóban gyász következett. Nyomában a megtorlás. Emlékezni azonban kell. Lehet történelemkönyvek lapjait idézve. Vagy írókat, műveiket idézve. Elsősorban az utóbbiakra tettem kísérletet.

Van azonban ennek a délutánnak még egy célkitűzése. Faggassuk a szorosabb értelemben vett otthonunk múltját. Vajon településünk ősének, a szerény népességű Puszta Szent Lőrincnek, melyen egyes források szerint  28 család, illetve más források szerint mindössze 28 lakos élt, volt-e része a történelmi eseményekben?  Mikor egy-egy  kis morzsát sikerül felfedezni múltunkban, és azt közzé tesszük, mindig eszembe jut a kiváló történelemtudósnak, Horváth Mihálynak egy 150 éves intelme: “egy- egy város, település története egy-egy építőköve nemzeti történelmünknek”.

Itt azonban már nem szépirodalmi alkotások adják az ismereteket, hanem történelmi források. Az ott fellelhetőkből  szeretnék néhány információt elmondani.

Az említett eseményeket terjedelmes tanulmányban dr. Téglás Tivadarné tárta fel. Azokból emeltem ki – megítélésem szerint – a legfontosabbakat.

Szerény kis pusztánk 1848/49-ben a hatalmas gödöllői birtoktest része volt, mely birtokot III. Grassalkovich hercegtől vásárolta meg egy gazdag, görög bankárcsalád a Sinák. A Sinákról tisztelettel kell megemlékezni, hogy görög szívvel is – Széchenyi barátjaként – nagy támogatói voltak a magyar fejlődésnek és a kis pusztára is figyeltek. Itt Szent Lőrincen Sina Simon hozta létre az első iskolánkat az 1850-es években, a puszta és a környék jobbágygyerekei számára. Az már csak hab a tortán, hogy Sina György a bankházat felvirágoztató apa, regényhős lett “Az arany ember” című regényben.

Ilyen körülmények között köszöntött térségünkre  1848/49 időszaka. Azért is kell a térség egészében gondolkozni, mivel a puszta akkori határai bizonyosan nem voltak azonosak a maiakkal. A birtok gazdatisztjei sem tartották fontosnak, hogy a hatalmas birtoktest területén egy kisebb egység határait kijelöljék.

Azt azonban tudjuk, hogy az úgynevezett Grassalkovich csődperben Szent-Lőrinc puszta határait a következőképpen adták meg. “Északról Pest várossal, keletről Keresztúrral, délről Halom, nyugatról Gubacs pusztákkal határos. Területe 1837-ben 6446 magyar hold. Szántó, rét és legelő.

Ezek után jöjjenek a történelmi események!

Látogassunk el a Pest-Szolnok vasútvonal ma is jól ismert területére. 1849. április 6-án az isaszegi ütközetben Klapka, Damjanich, és Aulich  hadtestei megverték Windischgratz főseregét. Azt követően az osztrák főparancsnok visszavonult Pestre.

Ezt követően bontakoztak ki a Szent- Lőrinc major keleti részén magyar részről  úgynevezett provokatív, ingerkedő, elterelő célokat szolgáló  – ám a döntő összecsapást elkerülő hadmozdulatok.  Asbóth Lajos ezredes emlékirata is megemlíti a csatározások helyszínéül a  rákosi erdőcskéket, a téglakemencéket, és a kőbányai szőlőhegyeket.

A vasútvonal mentén váltakozó szerencsével folyó összecsapások helyszíneként  jelölhetjük a mai Ráday Gedeon utca végét és ismert kőhidunkat.

Egy régi térkép azt is elárulja, hogy az említett rákosi erdőcske, és a kőbányai szőlőhegyek egy része akkor Szent-Lőrinc dűlő néven jelzett területen szerepelt.

Ha ma látogatást kívánunk tenni az 1849-es csatározások helyszínén, Erzsébet-telepre, és Béla-telepre kell látogatni. (Béla-telep 1945-ig Rákoskeresztúrhoz tartozott, csak akkor csatolták Lőrinchez)

Tovább szemelgetve históriánk lapjairól megemlíthetjük, hogy Asbóth Lajos ezredes 1849. április 24-én a mai szomszédunkkal határos Vecsésről, illetve a “vecsési tábori szállásról” a következő levelet küldte Magyarország kormányzóelnökének, azaz Kossuth Lajosnak: “Hazánk zászlói tömérdek helyen lobognak székvárosunkban. Remélem, hogy holnap bemegyünk. Rajta! Utána a zsarnoknak.”

A szabadságharc alatt Vecsés és Soroksár között éles katonai mozgások voltak. Asbóth is Vecsésről tette át parancsnokságát Soroksárra. Az útvonal egyértelműen pusztánkon vezetett át. Az átvonuló egységek a sebesültjeik egy részét pusztánkon hagyták. Voltak, akik felépültek, voltak akiket végső nyugalomra kellett helyezni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a vasút menti kőhídi csatározásoknak is voltak hősi halottai, akiket szintén temetni kellett, bizonyosak lehetünk arról, hogy az emlékezésekben 1849-esnek említett honvédsírok valóban megvoltak településünkön.

Kubinyi Vilmos aki 1927-ben dicséretes helytörténeti munkát írt Pestszentlőrincről, megemlíti, hogy a vasútvonal mentén vívott csatározásokban elesett honvédeket a Ferihegy puszta térségében helyezték sírokba. Ezt követően a honvédsírokról hitelt érdemlő helytörténeti írások is megemlékeztek.

Még ma is közöttünk él városunk egyik személyisége, a gyermekkorában Béla-telepen élő Tóth Nándor, nyugalmazott gimnáziumi igazgató, díszpolgárunk, aki emlékiratában így írt a honvéd sírokról:

” A rákoskeresztúri Községházára igyekezve nagyon szép volt az út. A szolnoki vasútig erdőben mentünk, majd a vasút mellett folytattuk utunkat Rákoshegy irányába. A vasút közelében mintegy 30-40 méter távolságban honvédsírokat találtunk. Bár a kereszteken már nem lehetett elolvasni a neveket, de látszott, hogy időnként gondozza őket valaki. Több alkalommal is meglátogattuk ezeket a múlandósággal dacoló fejfákat, és mezei virágokat helyeztünk eléjük.

Mivel a II. világháború végén a keresztúri erdő peremén frontvonalat építettek ki, Rákoskeresztúr-Rákoshegy-Pestszentlőrinc mentén a heves harcok következtében elpusztult az erdő, benne a honvédsírok is.  Amikor a természet ereje legyőzte a pusztulást, és az erdő újra élni kezdett, a sírokat már nem lehetett megtalálni.”

Végezetül essék szó néhány olyan személyiség 1848/49-es szerepéről, akiknek neve otthonunkban jól ismert.

Említsük meg, hogy 1876-tól haláláig 1896-ig Puszta-Szentlőrincen élő kiváló tudós. Margó Tivadar, a szabadságharcban katonaorvosként teljesített szolgálatot.

Nem feledhetjük azt sem, hogy az otthonunkhoz ezer szállal kötődő Bókay Árpád édesapja, Bókay János, Jókai jó barátja és orvosa, nemzetőrként szolgálta a szabadságharc ügyét, csakúgy mint Jókai.

Gondoljunk a jól ismert Szemere Miklós nagyapjára és apjára Szemere Jánosra és Szemere Istvánra akik honvéd tisztként harcoltak a szabadságharcban, és hazafiságuk Szemere Miklós hazafiságát is meghatározta.

Tudnunk kell, hogy Cséry Lajos földbirtokosunk fiatalon Perényi Zsigmondnak a Honvédelmi Bizottmány tagjának volt titkára, így ő is szolgálta a szabadságharc ügyét. Perényi Zsigmondot 1849. okt. 24-én az Újépületben kivégezték.

A Szent Lőrinc pusztán élő és kísérletező Eötvös Lóránd édesapja Eötvös József 1848-ban az első felelős magyar parlament kormányában a vallás és közoktatásügyi miniszter volt. Ez a nemzeti elkötelezettség Lóránd gondolkodásában is megnyilvánult.

Zárszóként idézném dr. Téglásné tanulmányának sorait.

“Szent Lőrinc pusztán csak átfutott a vihar szele, felrázva, megérintve lakóit. Emléknyomait így is kegyelettel őrizték, sírjait ápolták, míg a változó világ lakótelepet nem épített helyén, vagy repülőgépeket nem fogad betonján. A vasútvonal pedig hallgat a küzdelemről, amelynek szemtanúja volt.  Ám ne hagyjuk, hogy az élet, a vonat zakatolása, repülők zúgása elnyomja az emlékeket.”

Köszönöm  figyelmüket   és kérem hallgassák meg dr.Téglás Tivadarné és Berényi Mihály  verseit.

VAGY !

(Petőfi vita margójára)

(Dr, Téglás Tivadarné verse.)

Hol vagy most,

szélfútta köpenyű?

kopogós tél harapja

feslett talpú cipőd,

vagy hűvös tavaszeső

veri arcod?

körülötted megbabonázottak

kórusa esküszi,

széttöri láncát?

tán a koltói kastély

fái alatt

tűnődsz a múló léten?

vagy másfél százada zár,

titkol a föld

-         valahol?

hol falja tested enyészet,

hol vár maradékodra

igazolásul

Hrúz Mária csontja,

nem számit,

vesztes csatából

- te halálba bukó-

itthon haltál,

vagy sebzett vadként

távoztál

Barguzin tájaira !

Hús-vér Ember voltál,

költő,

forradalom hívő

lant és kard,

szerelemtől izzó vándor,

lobogó prédikátor,

köhögő, fény-arcú Ember?

Vagy választottad volna

sebzett szíveddel

itthon

a megtorló biztos halált?

Jelkép vagy,

Nem számít,

Tisza ? gátjait zúgva törő ?

kalitkából szabadult Sas,

mit számít,

hol fedi tested a föld ?

bennünk élsz,

VAGY !

Petőfi

(Berényi Mihály verse)

Te voltál a szikra, te voltál a láng,

s legszentebb számodra gyönyörű hazánk.

Mikor kigyúlt a tűz, és menned kellett,

otthagytad Júliát meg a szerelmet,

az érzést, amelyet hitvesi ágy ad:

ráterítetted az özvegyi fátylat.

Lobogva éghettél huszonhat nyarat,

s a haza oltárán föláldoztad magad.

Örökül ránk maradt szeptember hó vége,

négy ökrös szekérrel, Iluska emléke,

Kukorica Jancsi, s a hűséges Bagó,

a téli pusztákon lebukó nap, a hó.

Legfőbb hagyatékod sok szép műved tárgya,

itt izzik bennünk is: a szabadság vágya.

Mi ketten

(Berényi Mihály pályadíjas verse)

Pestszentlőrinc!  Nyolcvan éves város!

Hozzám képes nem is vagy te olyan vén,

mivel én három évvel korábban

fogantam itt annak idején.

És ezt a nyolcvankét esztendőmet

nem érzem olyan rengetegnek.

Lényeg az, hogy téged az öcsémnek

vagy kis húgomnak nevezhetlek.

Nehogy megsértődj ! Gondoltam jobbat,

Édesanyám földedbe pihen.

Kérlek, fogadj engem a fiaddá !

Ne töprenkedj! Mond rá, hogy igen!

Hiszen soha nem hoztam szégyent rád,

jó híred csak öregbítettem.

Bátran vallom magam lőrincinek,

s mi szépek vagyunk együtt, ketten.

Igaz, te még egyre tovább szépülsz,

aszfaltos utak, új csatornák,

új házak, új eszmék ékesítenek,

s egyre büszkébben nézek reád.

Tőlem hasonló szépeket ne várj!

Szőke hajam helyén úr az ősz.

Lassan bár, de megyek össze, míg te

tavasz virágként tündökölsz.

Pestszentlőrinc, hajdani nagyközség,

még korábban Pusztaszentlőrinc!

Azt kívánom, hogy virulj örökké,

énrám meg hű fiadként tekints!