Varga István

1930 – 2024

„Amikor az ember úgy érzi, hogy élete gyertyája lassan csonkig ég, próbálja papírra vetni élete történetét, hiszen a kisember is sok mindent megélt, és ebből kerekedett ki mindaz, amit… életnek nevezünk” – írta 2022-ben készült visszaemlékezésében Varga István, akit mi kerületszerte csak „Pista bácsiként” ismertünk és emlegettünk.

Pista bácsi életének jelentős részét – közel ötven évet – töltött el a Szemeretelepen, „…örömben, sikerben, bánatban, kudarcban, itt…, a Szitnya utca 55-ben. Tehát joggal tartom magam pestszentlőrincinek” – mondta.Mi, kerületiek is annak tekintettük, mint aki már előttünk is itt volt, most is itt van velünk, s minden bizonnyal, távozásunk után is itt lesz majd.

Pista bácsi tehát régen egybeforrt nemcsak a Szemereteleppel, hanem magával a 18. kerülettel. Ám eredetileg nem itt született, hanem a Balaton partján, Siófokon, ahol anyai nagyszülei éltek. Édesapja a tó északi oldaláról, Taliándörögdről származott. Gyermekéveit azonban a Veszprém megyei Ajkán töltötte. Gimnáziumi tanulmányait 1941-1944 között Sopronban végezte. Ajkáról Budapestre került, ahol belépett a katonasághoz, majd 1949-1953 között a szibériai Irkutszkban részesült katonai kiképzésben. Hazatérése után Székesfehérvárra egy hadiüzembe került. Innét később visszatérhetett Budapestre, és különböző beosztásokban dolgozott egészen 1989-es nyugdíjba vonulásáig.

Többször nősült, és harmadik feleségéhez, Ancsához 1976-ban költözött ki a belvárosból Szemeretelepre. Itt azonnal otthonra talált, és a kicsiny, fő közlekedési utak szorításában zárvánnyá vált településrész lakóközössége is befogadta. Nyugdíjba vonulása után így természetesnek tűnt számára, hogy ennek a közösségnek a szószólójaként lépjen fel. Fáradhatatlanul tárgyalt, levelezett, érvelt, ha a helyi közösség érdekeit és intézményeit veszélyeztetve látta. Bárkivel leült, bárhová elment, nem lehetett sem elhallgattatni, sem megfélemlíteni. Csak Szemeretelep és a helyi közösség érdekelte. Sem cím, sem rang, sem pénz. Puritán ember volt, egyedül a könyvekért rajongott, amelyekről bármikor lehetett vele beszélgetni. 

Ő Pista bácsiként is megfellebbezhetetlen tekintélynek számított, aki felette állt minden pártpolitikának és kicsinyes civódásnak. Egészen halála napjáig aktívan szervezte a helyi közösséget, amellyel tulajdonképpen szimbiózisban élt. Erejét – legalábbis részben – innét nyerte, és magán átszűrve ennek a közösségnek juttatta vissza.

Régóta készült már – fanyar humorral emlegetve – „a távozásra”. Ennek részeként – a következő nemzedék okulására – készítette őszinte és tanulságos visszaemlékezését, ami az interneten is elérhető. Ám – kérdezzük mi, a földijei – vajon mi az, amit számunkra, kerületieknek maga után hagyott? Mi a fő üzenete?

Mindenekelőtt a helyi közösség önzetlen szolgálata, amelyet – ezt sokszor elmondta – sem politikai, sem vallási meggyőződésnek, sem egyéni érdekeknek nem szabad alárendelni.

A saját vélemény vállalása, mások meghallgatása.

A közös vélemény kialakítása és képviselete.

A magyar nyelv és kultúra védelme, a határon túli magyarság támogatása.

Úgy gondolta, hogy mindenki a saját helyén tegye meg a kisebb vagy nagyobb közösségért azt, ami módjában áll. Ha mindenki csak ehhez tartja magát, már előbbre jutunk.

Az egész élete erről: a közösségről szólt. Nekünk, kerületieknek a Szemereteleppel mutatott példát. Rajtunk áll, hogy mit valósítunk meg belőle, akár kicsiben, a saját városrészünkben, akár nagyban, kerületi szinten.  

Budapest, 2024. április 3.  

                                                                                              Domaniczky Endre