Csapongó gondolatok a költészet napjára.

(Dr. Téglás Tivadar előadása)

A vers ünnepe

A vers ünnepe adott tollat a kezembe, melyre fél évszázada, 1964-től figyel az ország. És a múltam. Nyolcvan évemből hatvanat könyvek között éltem, dolgoztam. Bő fél évszázadot. Emberöltőt. Annyi időt,amennyibe beleférnének Petőfi, Ady, József Attila alkotóévei együtt.

Életemből hány órát kapott az irodalom legszemélyesebb hajtása, a költészet? Hány vers került a kezembe? Hányszor álltam a fekete tábla előtt versekről beszélve? Ugyan ki tudja?

Találkoztam a klasszikusokkal, a hűvös antikok tökéletességével, és lázadó, átkozódó, mindent tagadó, romboló, a minden formai hagyományt felrúgó, képzuhatagokat árasztó fiatalokkal. Egeket ostromlókkal és kedves botladozókkal, évezredes, évszázados, netán friss sütetű alkotásokkal.

Munka volt a verssel foglalkozni,vagy felhőtlen lebegés a szépben, a gondolat óceánban? Ez is, az is. Az esetek nagy részében azonban felcsillant a vers szépsége, gondolati nemessége, vagy felkavaró katarzisa. Mindig felemelő volt számomra Arany walesi bárdjainak éneke. Ady őszi Párizsa zümmögő faleveleivel. József Attila Duna-parti merengése. Radnóti jaj-kiáltása. Illyés Gyula különös testamentuma.

A költészet napja elsősorban a líra ünnepe, de ünnepe az epikus költészetnek, a drámának, és a nagyepikának is ? hiszen az utóbb említettek is tele lehetnek líraisággal.

Azt is kérdezzük, milyen adottságokkal áldja meg teremtője a lírikust?

Legyen benne érzés, gondolat, felelősség. Ám ez sokunkban megvan, mégsem vagyunk költők, mert mindazt nem tudjuk szuggesztíven visszaadni.

A költő kivételes tehetséget kapott. A ?kiválasztott? tehetsége akár egész fiatalon megjelenhet, mint a kölyök Shakespeare-ként emlegetett Rimbaud-ban, aki mindössze három évig írt verset, 16 és 19 éves kora között, de megszületett a ?Részeg hajó?, vagy a 11 éves József Attilában, aki így ábrándozott: ?De szeretnék gazdag lenni /Egyszer libasültet enni / Jó ruhában járni kelni / Öt forintért kuglert venni?, vagy a 4 éves Weöresben, aki mikor meghallotta a szót: ?denevér?, rávágta:?foly a vér?.

A költészet napja főpapi nagymise a poézis templomában. Ám tele van-e a templom? Hányan ülnek a képzeletbeli padsorokban protokoll-kötelesség intésére, és hányan a belső igény alapján?

Bizakodjunk abban, hogy a költészet napja sokak számára lehet a főhajtásé. Némi optimizmussal tán még arról is szólhatunk, hogy a költészet az alkotói személyiségek munkájával ott van mindennapi életünkben, hiszen a lírai személyiség, mint Goethe mondta: ?Nem kevesebb, mint a világ tükre.?

Pillantsunk bele a világ tükrébe! De hogyan?

Az amerikai Andokról írta egy geográfus: Amit a természet alkotott felmérhetetlen. Hasonlóak hangzottak el földünk 70 %-át kitevő tengerek és óceánok kiterjedéséről, mélységeiről, rejtelmes élővilágáról. Megmérhetetlenek.

Így vagyunk a költészettel is, hiszen ott van a világlíra Csendes óceánja, az európai költészet Földközi tengere, a magyar líra Balatonja.

Mit mutathatunk fel ebből egy emlékező, fejet hajtó írásban? Egy üvegnyit, amennyit az utazó emlékbe hazahoz a tengerek vizéből? Igaz, ezt a kis üveget időnként elővehetjük, a Nap felé tartva mondhatjuk: az óceán, a Földközi tenger, a Balaton. A néhány cseppben ott csillog az egész.

Az igazán nagy versekben valóban ott tükröződik az egész. A líra így örök. Így időtlen. Időtlen, hiszen a lírikus a lelkiállapotokat valami időtlenségben szólaltatja meg, amelyet azonban igazán szuggesztív költő esetében örök jelenként élünk meg. Egy Vörösmarty vers olvasásakor csak a szűklátókörű pedantéria mondhatja azt, hogy akkor egy 160 év előtti élményről olvasunk, mikor így írt: Mi dolgunk a világon? küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért / Előttünk egy nemzetnek sorsa  áll / Ha azt kivittük a mély süllyedésből / s a szellemharcok tiszta sugaránál / oly magasra tettük mint lehet / Mondhatjuk térvén őseink porához / Köszönjük élet áldomásidat / Ez jó mulatság férfi munka volt? ? Ez csak a XIX század emberéhez szól? Nem közvetíti az erkölcsi parancsot a XXI. vagy a XXIII. század emberének is?

A mindenséget versbe szedni

A versekkel történő találkozásokkor át kellett éreznem azt is, micsoda teher lehetett-lehet a teljességre törekvés babitsi vágya:?A mindenséget versbe szedni.?Micsoda feladatvállalás volt, amit a Nyugatban író-műfordítóvá avatott Kálnoky László fogalmazott meg idős korában: ?Bennem zeng a világ, ki a világot visszazengem.?

Babits és Kálnoky korához képest ma már újabb korban élünk, és joggal kérdezhetjük: vállalható feladat-e költőneka XXI. század világát befogadni, és szubjektumán átszűrve egyetemes dimenziókbanvisszazengeni?

Bírod ezt erős vállakkal,meg tudod ezt tenni, költő?

A kérdések alighanem válasz nélkül maradnak.

A dilemmát az sem oldja, hogy néhányan mostanában egy visszafogottabb ?objektívabb? líraiságról beszélnek, ahol már nem nehezedik a költőkre a ?kizökkent idő? helyreállításának ?hamleti? feladata.

Szegény Hamlet, mit éreznél, ha ma néznél le a világba Helsingőr bástyáiról? Mit mondott neked atyád szelleme Shakespeare tollán a XVII. század hajnalán? ?Ne engedd Dánia királyi ágyát vérbujaságnak átkos fekhelyül.? Ma vajon mit szólna a szellem, milyen retteneteknek kellene megálljt parancsolnia?

Visszatérve az izgató gondolathoz kérdezzük ismét! Napjainkban lehetséges a mindenséget, a világot visszazengeni? Egyáltalában lehetett volt ez valaha?

A szubjektivitást sem mellőzve, nagyobb ajtót nyitva az irodalom többi műfajára is, említsünk néhány nevet: Homérosz, Shakespeare, Tolsztoj, Baudelaire, Babits, Thomas Mann, Solohov, vagy Esterházy Péter, Konrád György. Ki tudta-tudja a mindenséget minél teljesebben visszazengeni?

Jeles személyiségek úgy vélték,talán a Shakespeare-i életmű közelítette meg leginkább a teljességet. Nem azért, mert róla írták: ?Ha földünkön minden elpusztulna, csak Shakespeare művei maradnának fenn, egy marslakó megtudná, milyen volt az élet a földünkön. ?Inkább azzal érvelhettek, hogy a Shakespeare-i életműnek a XVI- XVII. század fordulójának tükrözése lehetett a célja. Tolsztojnak, Baudelaire-nek már a XIX. század tükrözése. Thomas Manntól, Solohovtól, Babitstól a XX. század emberi problémáira adandó választ várta kora. Esterházynak pedig már a XXI. század adja a művészi feladatot. Az egyre összetettebb, egyre bonyolultabb kor.

Így a ?mindenség? irodalmi felmutatása egyre lehetetlenebb.

A vers születése

A tanácstalanságot sem mellőző gondolatok után tettem fel a kérdést. Miről szóljak most a költészet napján?Tekintsem át az egyetemes, vagy akár a magyar lírát? Mérhetetlen botorság lenne a vállalkozás.  Szóljak élő költőinkről?  Szóltak már sokan oldalak százain. Válasszunk ki egy mait? De kit? Kire mondhatjuk, hogy élő líránk reprezentánsa?

Ártatlan megoldást választottam. Írok néhány gondolatot a költészetről, melynek során természetesen költők és művek is szóbakerülnek.

Első kérdésünk lehet: mikor született a vers? Ha Európában gondolkozunk, a görögökhöz kell visszanyúlni. A tragikus nemzedék tagja, Szerb Antal írta: ?Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóan az irodalomtörténet első ténye is csoda, és egyben egy világ teremtése. Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgálnak.?

Említhetjük a lírában Anakreónt, Szapphót, a drámai triászt, Aiszkhüloszt, Szophoklészt, Euripidészt, és mondhatjuk, az emberi kultúra és a magas szintű irodalom egyidős.

Természetesen a lírának is volt valahol, még a görögöket megelőzően, időbeli kezdete.

Mikorra tehető ez? Kissé sarkítva mondhatom, a beszéd egykorú az emberré válással, a vers a beszéd megszületésével.

Zolnai Vilmos ?A művészet eredete? című alapművének egyik fejezetét a következőképpen jegyezte: ?Az őskori ember szépségigénye?. Izgalmas gondolat. Volt az őskori embernek is valamiféle esztétikai érzéke, szépségigénye? Ítéletünk megalkotására itthagyták eleink barlangrajzaikat, szobrocskáikat, melyek egyértelműen vallottak a szépre törekvés mellett babonás hitük szolgálatáról is, hiszen abban hittek, ha a barlang faláról nem távozhat el az ábrázolt állat, akkor nem távozhat a barlang közeléből sem az életet, a húst adó vad sem, és ha a barlang falán eltalálja kőlándzsájával a szarvas képét, akkor a valóságban is eltalálja —  de nem hagyták ránk azokaz az ősmondatokat, amivel gyermekét ringatta dúdoló hanggal kísérve az anya, vagy amellyel párt választott a férfi. Pedig akkor, ott valahogy, már költészet született. Valóban! A képzőművészet őskori gyökereit jobban fellelhetjük, mint költészetünkét.

És a magyar kezdetek ugyan hova vezetnek? Vajon mikor hangzott el először a betegséget űző bájoló imádság, a csúz elleni varázslóvers, mellyel a szenvedő emberből a fájdalmat adó, rontó rosszat próbálták kiűzni? Vagy a ?Porka havak esedeznek? kezdetű magyar regösének mikor születhetett? Régen. Akárcsak a Gellért püspököt az olvasás abbahagyására ösztönző dal, mely a XI. század elején szólalt meg egy szolgálólány ajkán.

Az ?Ómagyar Mária-siralom? már a műköltészetbe emelte a magyar verset. És ami azután jött, az már számunkra a végtelen.

A görög mitológia mesélt arról, hogy Danaosz lányait ? kik megölték férjeiket ? azzal sújtották az istenek, hogy egy soha meg nem telő, lyukas hordóba vizet hordjanak korsóikkal, és közben olthatatlan vággyal kívánják a munka bevégzését. Danaosz lányinak sorsa Babits költészetében is megjelent.

Nem vállalkozom a hordó megtöltésére, még ha tudom is ? az nem lyukas. Nem mondom, hogy most a magyar líráról szólok. Legfeljebb azt: onnan szemelgetek.

A vers és a zene

Előtte azonban néhány gondolatot megosztanék olvasóimmal arról, hogyan születik a vers?

Schiller egy elhíresült vallomása óta szinte közhellyé vált a vélekedés, hogy a vers születését valaminő ?zenei hangulat?előzi meg a költő lelkében. Arany Jánosnak is volt hasonló nyilatkozata.

Itt most oldalakon idézhetnénk azon irodalmárok, esztéták, költők bölcs mondásait, akik a szöveg és a dallam, a ?vers zene?és a ?hangszeres zene?testvéri viszonyáról szóltak.

Egy nagy franciát szólítok tanúnak. Voltaire, miközben kitűnő meghatározását adta a költészetnek, így írt: ?A költészet a lélek zenéje.?

A mesterköltő valóban zenélni tud a szavakkal. Hallgassuk Kosztolányit! ?Lenge lány, aki sző / holdvilág mosolya / ezt mondja a neved Ilona Ilona // Lelkemben hallgatag / dalolom lallala / dajkálom a neved Ilona Ilona?

Voltak, aki arról beszéltek, hogy egy-egy költőbe villanó mondat teremti meg a verset. Természetesen itt Vörösmartyt szokás idézni, mely szerint a ?Szép Ilonka?,a XIX. század verses novellája ? egyetlen mondatból virult ki:?Hervadása liliomhullás volt: / Ártatlanság képe s bánaté.?

Költészetünk a nagyvilágban

Joggal és nemzeti öntudattal kérdezhetjük azt is, hol van líránk helye a nagyvilágban.

Babits vallotta egy helyen a következőt: ?Amiben a magyar szellem, a magyar irodalom felveheti a versenyt a nagyvilággal, az a líra.?

Mondta ezt a ?poetadoctus?, a tudós költő, ismerve elődeit Janus Pannoniustól Vajda Jánosig, illetve ismerve nyugatos kortársait: Adyt, Kosztolányit, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát.

Vajon az elmúlt emberöltő költészete, a ma élő lírája méltó-e arra a rangra, hogy a nagyvilágban lobogónk lehessen? Betölti küldetését?

Tudja-e, hogy az egyetemes művészi értékekhez a helyi, nemzeti színek, értékek megidézésével vezet az út?

Túllépett már költészetünk a ?hazai tudósítások? igényén, de ezzel együtt líránk együtt él-e, együtt lélegzik-e teremtő módon korával? Izzó ideggócokkal érzékeli-e a nagyvilágot és a magyar valóságot?Erkölcsi szolgálat, amit végez?  Realitás és logika is a líránk? Feleselünk vagy egyetértünk azzal a véleménnyel, hogy a ?vers a gondolat felhőfutása, a logika kötöttségét letépő szabad kavargás.?

A szürrealizmust aligha iktathatjuk ki a lírából, és akkor már az előbbi fejtegetést sem vehetjük semmibe. A költészet alighanem ez is, az is. A költő egyaránt ?hörpint valódi világot habzó éggel a tetején?, és lebeg a ?meseideák?álomvilágában.

Reményeink szerint a költészet szárnyalása valóban az értelem feldíszítése, logika, de nem a tudomány poézisbe oldása. Higgyük ezt el József Attilának.

Elvárások és köszöntés

A kérdések után a költészet napján kívánjunk az alkotóknak gazdag teremtő életet, de fogalmazzuk meg elvárásainkat is.

Költők!

?Nyílt szóval és födetlen arccal? lépjetek elénk, mint Benjámin László vallotta.

Találjátok meg az intellektuális kétségek, szorongások és a hit, a bizalom harmóniáját!

Kötelességetek a szorongás megszólaltatása, hiszen rakétába atomtöltetet is tehetnek, és öngyilkos merénylők gyilkolhatnak ártatlan óvodásokat, de jelenjen meg az ellenpólus is! Valld, hogy az emberi értelem az erősebb.

Költő, tudd, hogy ?a földön Dante is élt?, de te ?írj magyar éneket?. Erre már Ady is figyelmeztetett.

Figyelj Illyés Gyulára: Ő mondta:?Ha csak egy szem borsó kerül ki a kezemből, s akár a falra is, nem élek hiába.?Tudjuk, költőink kezéből sokkal több kerül ki a falra hányt borsónál.

Kívánjuk, hogy ne szüljön feszültséget az időnként megszólaló népi urbánus ellentét, mely nem kívánatos felhangokat is hallat. Ne nevezzék a népieseket az istálló ganajából jötteknek.

Kik is a költők? Kérdezzük ismét! Kiket köszöntünk a vers ünnepnapján?

A régi rómaiak szerint a költő nem lesz, annak születik. Köszöntjük az annak születetteket! A hitvallókat! Az emberért élőket!

?Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni, / ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni?, vallotta József Attila.

Köszöntsük a pokolra szállókat!

Köszöntsük azokat, akik ?villámfény-könnycsepp?dalukkal ezrek kínjait fogalmazzák meg, mint Eötvös József!

Akik fogyó erővel, akár rossz gégével is azt kiáltják, mint Babits:?Vétkesek közt cinkos, aki néma.?

Akiknek volt-van erejük az ?Értől indulni el, és befutni a szent, nagy Óceánba?, mint Ady tette.

Köszöntsük azokat, akik Illyéssel kimondták, hogy ?Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van.?

Akik 36 fokos lázban égtek és elégtek, de József Attila-i indulattal követelték az olyan világot, ahol ?Nem ordít kenyérért gyerektorok.?

Akik nem csak hirdetik, de életükkel is példázzák: ?Előre a néppel tűzön, vízen át? mint Petőfi tette.

Akik vallják Arany Jánossal, hogy ?Áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott.?

Akik arra kérik a világot József Attilával: ?Kenyérkéd leszek, ne taposs el.?

Akik hirdetik Illyéssel, hogy felérhetünk oda, ?ahol ősanyáink sárkányfészket sejtettek.?

Akik szabadságot, rendet akarnak.

Akik hiszik Berzsenyivel, hogy ?Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.?

Akik azt kívánják, hogy a ?Teljes élet fénye ragyogjon? a világra és hazánkra.

Akik ?Sziszegve se szolgálnak aljas, nyomorító hatalmakat.?

Akik kérik, hogy ?A hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányják, vessék meg száz bajunk.?

Köszöntsük azokat, akiknek nem lehet kétséges József Attila ?Elégia? című versének hitele: ?Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz / Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek! Ez a hazám.?

És ne feledd, költő, elvárjuk tőled a felsoroltakat, hiszen istenáldotta tehetség vagy, és mi helyetted is ?vályogot vetünk, kalapálunk, ásunk?,hogy te írhass.

Elvárjuk, ha úgy hozza sorsod ?a borsón térdepelve? is tudj ?szépet álmodni? és ?holnap újra szítsd a tüzet?, miként Madách parancsolta

Téglás Tivadar