A megszokott, bár egy kicsit túl meleg, kellemes időben látogattuk meg a Mátra lábánál lévő keresztény és buddhista templomokat. Természetesen nem mindet, hiszen minden településen van, persze nem buddhista, templom. A legeket látogattuk, amelyek valamiben egyediek.

Gyöngyöspata

A templom előtt várt minket Molnár Károly, aki mindent tud a településről és a templomról. Ismereteit kellemes, szórakoztató formában meg is osztotta velünk. Az alábbi emlékeztetőt az Ő szavai, Jankovics Marcell írása, amit Gyöngyöspatai Egyházközség honlapján találta, valamint a megvásá-rolható ismertető és a Wikipedia alapján állítottam össze.

Gyöngyöstől néhány kilométerre, egy kies völgyben fekszik a honfoglaló Pata vezér nevét viselő település, Gyöngyöspata. Legfőbb nevezetessége a gótikus stílusú, római katolikus templom, mely lényegében az 1470-ben elnyert formáját őrzi.

A templom egy kis dombon, alacsony kőfallal bekerítve áll a falu közepén. Magas, négyszintes, nyolcszögletű tornyán faerkély fut körbe. A tornyon és a hajó oldalain is gótikus mérműves ablakokat látunk. A templom és közvetlen környezete is szépen rendben van tartva.

A torony homlokzatán lévő lépcsős díszű kapun jutunk be a templomba, de oldalról, az előcsarnokból is van egy bejárat.  Mi is ezen az ajtón mentünk be. A hagyomány szerint ennek az előtérnek, ami az ajtó és a főhajó között van Szegények helye a neve, mivel egészen a múlt század 50-es éveiig az volt a szokás, ha valaki elhunyt rokonáért mondatott misét ételt és italt hozott magával és itt a szegényeknek adta a mise után.

A templom főoltárán áll a magyarországi barokk egyházművészet egyedülálló remeke, az úgynevezett Jesse fája szoboregyüttes, mely a maga nemében páratlan a világon.

A Szűz Mária-plébániatemplom

Első formájában a Pata nemzetség építtette a 12. században. Patrociniuma és búcsúnapja szerint Kisasszony napjára, vagyis Szűz Mária születésének emlékünnepére (szeptember 8.) szentelték fel, feltehetően 1332-ben. Bálint Sándor szerint „hazai földön a Kisasszony kultusza, patrociniuma a reformáció és hódoltság miatt kissé megkésve, csak a barokk időkben (…) bontakozott ki. Patrociniumaink is leginkább ebből az időből valók. A középkori templomok egy részének eredetileg Mária-titulusa lehetett, a barokk időkben aztán a Kisasszony-búcsúnapot választották hozzá.”

A mi templomunk ez alól kivétel lehetett. Ennek tárgyi bizonyítéka a hajdan gazdag festett díszítésből fennmaradt egyik töredék. A szentély baloldali, északi falán látható, és Mária születését ábrázolja. A falképet Nekcsei Demeter, Károly Róbert tárnokmestere és a templom kegyura készíttette a jelzett időben Hertul mesterrel, aki a Washingtonban őrzött híres Nekcsei Bibliát is festette. Éppen ezért gondolom, hogy a titulus legkésőbb ebből az időből származhat. Ha a Kisasszony-nap ünnepi hagyományának valóban ilyen mélyre nyúlnak a gyökerei, magyarázatot kapnánk az oltár gazdag jelképiségéhez. Egy összetett szimbólumrendszer kialakulásához ui. idő kell.

Az oltár

Az oltárra helyezett, faragott talapzaton áll a gótikus szentély boltívének zárókövéig nyújtózó építmény. 1653-ban készült. Ebben az időben a török volt az úr a faluban, mely az egri vilajethez tartozott. Nagyvonalú ember lehetett az a pasa, akinek az idejében a községnek ilyen ékességre futotta. Molnár Károly szerint szerencséje volt a falunak, mert a szultán hatáskörébe tartoztak, aki megvédte őket még a saját katonáiktól is. Így ez a település nem néptelenedett el, sőt fejlődött.
Egy több mindenre, hatalmas úrmutatóra, agancskoronára, női ölre is emlékeztető fát formáz a szimmetrikus, javarészt fából faragott oltárdísz. Széles, lapján két – hajdan gyertyát tartó – angyal között majdnem életnagyságú szakállas férfiú (Jesse) hever, ki a fejét jobbjával támasztja, baljával a magasba mutat. Testéből ezüsttörzsű és -ágú fa emelkedik, aminek tönkje szentségtartó szekrényként szolgál. A fa tövén nyíló szekrényajtón kálvária-kép látható, föléje ívesen boruló felirat: a tárgy mibenlétére utaló ószövetségi idézet olvasható Szent Jeromos latin fordításában, a forrás (Ézsaiás) megjelölésével: Egredietur virga de radice Jesse et flos de radice eius ascendet. Isay ( És származik egy vesszőszál Jesse törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevelkedik )

A fent említett feliraton szereplő virga jelentése: vessző, hajtás, zöldág, bujtóág, bot, pálca, pálcaütés, varázsvessző. E metafora Ézsaiás prófétánál Dávid királyra, Isai (Jessze) legkisebb fiára vonatkozik, a dinasztiaalapítóra, akitől az evangéliumi hagyomány szerint Mária, illetve Jézus származott. Ézsaiás jövendölése és e szavak megfelelése nyomán alakult ki a középkorban az ún. Jessze fája kép, mely Jézus nemzetségfáját ábrázolja Máté evangéliuma szerint. Az Írás a Megváltót mind József, mind Mária ágán Jessze fiától, Dávidtól származtatja (Mt 1, 1skk; Lk 1, 27), akinek törzséből a prófécia szerint a Messiásnak születnie kell.[3] Előírásos ábrázolásain – ilyen a gyöngyöspatai oltárfa is – Jézus nemzetségfája a fekvő Isai (Jessze) testében gyökerezik. Az ágain látható gyümölcsök Jézus ősei, köztük Dávid, rendszerint Máriáig, olykor Jézusig bezárólag. A gyöngyöspatai fán Dávidot a hárfájáról ismerhetjük föl.

Valamivel följebb a fa öt felé ágazik. Két szélső, egyben rövidebb alsó ágának végén egy-egy virágkehelyből fehér szakállas férfiak emelkednek ki derékig, szemüket a fa csúcsára emelve. A beljebb lévő két oldalág a középső főágon, a fa tengelyében lévő tojásdad alakú oltárképet fogja koszorúba, mely Mária születését ábrázolja, és amelynek keretére a képet magyarázó latin feliratos szalag tekeredik. Az oldalágakból, melyek a kép fölött összeérnek, nyolc-nyolc mellékág sarjadzik, négy kifelé, négy befelé mindkét oldalon. Mindegyik ágcsúcson egy-egy virágkehely és belőlük derékig kiemelkedő férfialak látható.

A fa csúcsán lévő virágkehelyből a koronás, jobbjában jogart tartó Szűz Mária emelkedik ki, bal karján a gyermek Jézussal. A fából faragott alakok száma Jesszével és az angyalokkal együtt 22, de ha csak a fa ágait, virágait számoljuk, akkor 19 – Máriát és a kis Jézust egynek véve, mivel a gyermek nem külön virág gyümölcse.  
A virágokat, és az alakok ruházatát dúsan aranyozták, a fa törzse és ágai ezüstösek. Szemre úgy tűnik, mintha a fa nem is fából, hanem fémből készült volna. Az ágakat eredetileg levelek borították, erre az ágakon levő lukak emlékeztetnek, illetve egy utólag odaillesztett levélke. A műtárgyleírás szerint az eredeti levélzet egy tűz alkalmával leégett. Vezetőnk szerint ez a tűz az 1868. évi földrengés következménye volt, amikor a szentély boltozata is megrepedt. A tűz nyomait 1878-ban pesti mesterek tüntették el. A tűz épen hagyta Dávid és Salamon szobrát, ezért azok színe eltér a többitől.

A fa törzsén iratszalagok kígyóznak az Énekek Énekéből vett idézetekkel.

• 

• 

Búcsúzóul elhelyeztük szokásos szalagunkat a látogatás emlékére.

 

Feldebrő

Kissé megkésve érkeztünk a Szent Márton templomhoz, ahol már várt minket Lénárt Gabriella, szakavatott idegenvezetőnk.

Gyöngyöspatán egy vidám szépkorú férfi, itt egy vidám fiatal hölgy volt a vezetőnk. Ezzel mindjárt meg is teremtették a jó hangulatot. Kicsit tovább voltunk Feldebrőn, mint terveztük, de megérte a sok információ, amit megosztott velünk kísérőnk.

Feldebrő Heves megyében a Mátra délkeleti lábánál a Tarna völgyében helyezkedik el. A község története a honfoglalás koráig nyúlik vissza. A honfoglaló magyarok és a hozzájuk csatlakozó kabarok korán birtokba vették a stratégiai szempontból is jelentős területet. Feldebrő az Aba nemzetség birtokán feküdt. A nemzetség névadója Aba Sámuel király volt. A feldebrői templomról földrajzi helyzete, építési korszaka és a krónikák leírása alapján a kutatók régóta feltételezik azt, hogy Aba Sámuel királlyal van összefüggésben.

A feldebrői templom egyedülálló építményt rejt magában. A XI. századi centrális templom maradványai és a vele egykorú, csaknem teljes épségében és szépségében megmaradt falfestményekkel díszített altemplom a korai magyar építészettörténet egyik legtöbbet vitatott és egyben egyik legfontosabb műemlékeinek egyike. Templomunk európai jelentőségét az adja, hogy épülete ötvözi a keleti és nyugati keresztény építészet elemeit.

Az első debrői templom a XI. században bizánci stílusban épült. Négyzet alaprajzú, öthajós, centrális épület volt, közepén toronnyal. Az épület mind a négy oldalán egy-egy félköríves szentéllyel bővült. A templom keleti harmada alatt húzódott és húzódik ma is az altemplom, mely nyugat európai mintára készült. Az altemplom hajója kelet felé tágas, félköríves szentéllyel bővül, nyugat felé pedig sírkamra nyílik belőle. Falfestményei hazánkban egyedülállóak. Az altemplomban lévő sírkamra a templom középpontjában helyezkedett el. Itt feküdt az a különösen, szentként tisztelt személy, akit ide temettek. Az egész templom e sír tiszteletére épült, sírtemplom volt. A kutatók a legvalószínűbbnek azt tartják, hogy harmadik királyunk Aba Sámuel feküdt a sírban. A sír gondozását a templom melletti monostorban élő szerzetesek látták el.

A templomot még az Árpád korban átalakították. Az eredetileg öthajós teret három hajóssá szűkítették. Az altemplom és a fölötte lévő emelt szentély is teljes szélességében megmaradt; az eredetileg centrális templom hosszhajós kereszt alakú épületté vált. A templomból idővel plébániatemplom lett. Az épületet a középkor idején többször megújították. A XV. században készült el pl. a déli gótikus kapu kis előtérrel. Ugyanakkor egy korábbi, hatalmas méretű kerítő árok belső szegélye mentén épített kőfallal is körülvették a templomot és a mellette lévő temetőt. A kutatók ezt tekintik a második templomnak.

A török hódoltság korában, Eger ostroma idején a település teljesen elpusztult. Lakói elmenekültek a templom erősen megrongálódott. 1696-ban a lakosság egy része visszaköltözött, de a plébániák összeírása még nem említi a templomot. 1700 után újraszentelik. 1720 körül pártfogója Szent Márton. Az 1730-as évek elején már jól felszerelt szentegyházként említik. XIV. Benedek pápa 1744-ben búcsút engedélyezett annak, aki a templomot vagy kápolnáját meglátogatta. A XVIII. század közepén alakult ki a mai barokk (harmadik) templom javarészt Grassalkovich I. Antal költségén. A pilléreket és oszlopkötegeket elbontották így a belső tér egyhajóssá vált. A keleti záró falat elbontva új tágasabb szentélyt alakítottak ki. A hajó belső terét a szentély szintjének magasságáig feltöltötték, elrejtve a korábbi épület maradványait. Az első templomból – két végén befalazva – csak az altemplom középső szakasza maradt meg, amelybe a sírkamra nyugati falán keresztül a hajóból lehetett lejutni. Az átépítések következtében a templom az 1780-as évekre életveszélyessé vált. A felújítást végül 1839-ben végezték el. A templom barokk kori berendezésének darabjai a szentélyben álló Szent Márton oltár, a szentély csatlakozása előtt álló szószék és a Szent András oltár.

A templomhoz tartozó altemplomról először 1865-ben Henszlmann Imre adott hírt. Az első feltáró ásatásra 1897-ben került sor. Gerecze Péter, Szőnyi Ottó, Lux Kálmán, Méri István feltáró munkáját követően a legutóbbi, legrészletesebb kutatómunkát 1972- 1982 között Kovalovszki Júlia régésznő végezte. A végleges felújítás Erdei Ferenc terve alapján készült. A munkálatok 1983-ban fejeződtek be. A helyreállítás érdekessége, hogy a templom építési periódusai láthatóvá váltak, miközben teljes mértékben megfelel az egyházi rendeltetésének.

A látogatás fénypontja volt, amikor Lénárt Gabriella és néhány barátunk az altemplomban elénekelt egy dalt, mi többiek fent hallgattuk és sokan bekapcsolódtak a tisztán hallható énekbe. Itt is elhelyeztük névjegyünket.

Tarnaszentmária

Jakusné Marika várt bennünket a templom kapujában. Ő és egy másik hölgy társadalmi munkában fogadja a látogatókat. Kaptunk tőle írott bemutatkozó anyagot, amit ő kiegészített a szájhagyományban fennmaradt emlékekkel.

A Tarna -völgy északi, leszűkülő részénél, a Mátra és az Alföld találkozásánál található, 340 lakosú kisközség , a megye egyik legkisebb települése.

A hegyek által határolt, stratégiailag fontos völgyszűkület már a honfoglalás előtt is lakott település volt. Erre utalnak a régészeti leletek. Éltek a III. században itt vandálok, majd a IV. században szarmaták. A honfoglaló magyarok is hamar benépesítették a vidéket. A középkorban Tarnaszentmária sorsa hasonlóan alakult a környékbeli településekéhez. Az a tény, hogy a környék települései az Árpád-kortól kezdődően az Aba nemzetség birtokában voltak, meghatározta a település birtokait is. A faluról 1417-ből származik az első okleveles forrás, amely szerint a Zenthmariya család birtokában volt. Innen ered a település neve. A XVI.-XVII. században többször is elnéptelenedett.

A XVII.- XVIII. század fordulóján telepítettek ide családokat, akkor indult meg ismét az élet. A falut nagy erdőterület veszi körül, hagyományos foglakozásnak számít a faszénégetés.

Az egykor Szent István tiszteletére szentelt – ma Sarlós Boldogasszony -templom hazánk legrégibb és legkisebb, ma is használatban lévő temploma. Feltehetően Géza fejedelem öccse, Mihály herceg, az Aba- nemzetség megalapítója építette a X. század végén. Az évszázadok során romossá vált templomot a XVIII. század első felében felújították és újraszentelték. Az épület közel a párkánymagasságokig eredeti, és csak a XIX. század végén toldották meg. Utolsó nagy helyreállítása az 1980-as években történt.

A templom egyhajós, melynek keleti végét alkotja a patkó alakú, belül háromkaréjos, boltozott szentélyrész, melynek padlózata magasabban fekszik a hajóénál.

A hajóból hét lépcső visz föl a szentélybe. A tarnaszentmáriai templom nevezetessége a szentély alatt húzódó kis altemplom, melynek középső karéjában a feltárás során egy aknasírt találtak. Erről feltételezik, hogy fejedelmi temetkezési helynek épült.

Külsejében a korai, X. századi épület látványát hangsúlyozza. A tetőszerkezet zsindellyel fedett, a toronyé kőből faragott. Az utólagos épületrészt a kő színéhez igazodó színű vakolatréteg fedi, jelezve annak későbbi építési idejét. A templombelső sokat visszaad az eredeti tér hatásából. Valószínű, hogy a négyzetes tér boltozott volt. A lefedés lehetett hevederívekkel erősített dongaboltozat vagy csegelyes boltozat. Ma faszerkezetű boltozatkupolát láthatunk. A templom elbontott nyugati falát, kapujának helyét a belsőben szintváltozás mutatja. Körben faragott kőpadkák találhatók, ahol a helyi hagyomány szerint „nagy emberek” tanácskoztak, fő helyen a fejedelmi hely látható. Az oszlopok érdekessége, hogy az élő fa törzsét utánozva alulról fölfelé keskenyedik.

Ugyancsak ősi jellegű az épület déli oldalán kívül futó „szalagfonatos csomódísz”, aminek a középkori hiedelemvilág szerint bajelhárító hatása volt.

Több építészettörténész a templom építésének idejét a X-XI. század fordulójára teszi. A templom építészeti sajátosságai kaukázusi építészeti hatást mutatnak, keleties díszítési mintakincse is a honfoglalás kori magyarság kaukázusi világával tart kapcsolatot

Az emelt szentélyű, altemplomos építmény egyedülálló egyházi építészetünkben.

Körösi Csoma Emlékpark

 „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”

Egy szegény árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza itt örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. (gróf Széchenyi István felirata Kőrösi Csoma emlékoszlopán a sírjánál)

Tisztelet az élő, szent tudás hagyományát fenntartó megvilágosult tanítóknak, akik mindannyiunk javáért számtalan alakot öltve eljöttek és eljönnek közénk, számtalan módon hirdetve a megvilágosodáshoz vezető Belső Ösvényt a lények adottságainak megfelelően, a különböző korokban, a különböző vallások, fajok, kultúrák, és egyének nyelvén! Tisztelet a megvilágosult szellemű, tiszta és teljes

Kőrösi Csoma Sándornak

aki Tibetben, a Belső Ösvény virágzó fellegvárában újrateremtette kapcsolatunkat az ősi tudás élő hagyományával! A tudás által, mely minden boldogság forrása, és minden szenvedéstől szabadít, teljesedjék be minden lény java, e világban és e világon túl!

Kőrösi Csoma Sándor a buddhizmus eszményének megtestesülésévé lett: bódhiszattvává, a felébredés hősévé, aki képes volt az óriási tettre: kitárta a kaput az egész világ számára a buddhizmus felé. Kőrösi Csoma Sándor munkásságának jelentőségére és tudományos értékére Keleten első ízben a japán buddhizmus figyelt fel, amikor 1933 február 22-én a tokiói Taishyo Buddhista Egyetem dísztermében, fényes vallásos ünnepség keretében “Csoma Boszatszu, A Nyugati Világ Bódhiszattvája” néven elismerték a buddhizmus magyar szentjének.

E különleges megtiszteléssel a buddhizmusnak nyugati tudományos szellemben történő feltárása érdekében végzett munkásságát, valamint szent életét, hűséges és kitartó munkálkodását óhajtották elismerni. Ő az első nyugati ember, aki ilyen elismerésben részesült. Szobrát, amely meditáció helyzetben ábrázolja, 1933 március 7-én ünnepélyesen elhelyezték a Japán Császári Múzeumban a teljes tisztviselői kar jelenlétében.

Karma Ratna Dargye Ling – Buddhista Meditációs Központ Tar

“A nyugati elmék dolgoznak, sokat dolgoznak, de mindig csak a teljesítmények irányában. Ezen a módon az elme a cél szolgálatába állítja magát, és mint minden szolga, elveszíti függetlenségét. Én a szellemi életnek egy másik fajtájáról beszélek, amely szabadabb és mélyebb, és mentes a cél elérésének megszállottságától. Bizonyos értelemben a technológia világméretű hódítása, ahova csak elér, mindenhol az elme életét sorvasztja.”
– Dalai Láma

Varga Tibor, aki a Tara templomban várt minket sok érdekeset mondott nekünk a tibeti buddhizmusról, melynek Ő is a követője. Az alábbiakban a Buddhista Közösség honlapjáról kölcsönzött fogalom magyarázatot olvashatja az érdeklődő.

Mi egy üres templomot látogattunk meg. Az alábbi kép akkor mutatja, amikor közös meditáció zajlik a tanító vezetésével.

A tárá (szanszkrit: तारा, tibeti: སྒྲོལ་མ, Drolma) vagy árja Tárá, vagy dzsecün dolma (irodalmi tibeti:rje btsun sgrol ma) női bodhiszattva, aki női buddhaként jelenik meg a tibeti buddhizmusban. Az általánosan a „felszabadítás anyjának” nevezett tárá a munkában és a tevékenységekben elért sikerek erényeinek szimbóluma. A gyakorlatban tárá tantrikus meditációs istenség. Ezt a gyakorlatot a belső minőségek fejlesztésére, illetve az együttérzés és az üresség külső és belső megértésére használják. A tárá valójában a hasonló aspektusú buddhák és bodhiszattvák összefoglaló neve. Ezek ugyanazon minőség különböző aspektusait jelentik, ugyanis a bodhiszattvákat gyakran tekintik a buddhista erények metaforáiként.

Buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, azaz megvilágosodott, megvalósította a nirvánát. A különböző buddhista írások szerint Gautama Sziddhártát több buddha előzte meg és fogja még követni. Buddha tehát ember, aki legyőzött önmagában minden tudati elhomályosulást (zavaró érzelmet), szellemi tökéletessége következtében hatalmas erők bontakozhattak ki benne, és erre a tudásra saját erejéből tett szert, nem más tanítómesterek, isteni kinyilatkozás vagy szent iratok tanulmányozásának a segítségével. Buddha tanítása szerint ez az út azonban a buddhává válásig „mások véleménye és saját elmélkedésünk révén” világosodik meg. Bár az útmutatásra szükség van, a szintézis hangsúlyos szerepet kap tanításaiban. Gautama Buddha a hagyományok szerint emberfeletti erőkkel és képességekkelrendelkezett. Tisztában volt a kétkedő tudat működésével, ezért többször válaszolta az őt csodatevésre kérőknek, hogy „…nem szeretem, elutasítom és megvetem a csodákat” (Dígha-nikája – Buddha hosszú beszédei), és nem tett eleget csodákkal kapcsolatos kérésüknek. A képességekre a hagyomány szerint mély meditáció révén tett szert, akkor, amikor a világi életet maga mögött hagyta és aszkéta gyakorlatokat végzett éveken keresztül. Csodákat csak akkor hajtott végre, amikor az érző lények javára akart cselekedni, és intette az őt követőket, hogy az ilyen képességek megszerzése nem célja az általa ajánlott útnak

Mélyebb bölcsességünk és szeretetünk – a belső buddha

Mindannyian rendelkezünk egy mélyebb bölcsességgel, amely tudatunk természetes, tiszta állapota, és meghalad minden fogalmat. Mi azonban még csak nem is tudunk róla. Görcsösen ragaszkodunk az önmagunkról, képességeinkről és lehetőségeinkről alkotott képünkhöz, amelyet énünknek tartunk, és a bölcsességről alkotott fogalmunkat is ennek a szűkös korlátain belül alakítjuk ki. Ez a kép azonban felszínes és hamis. Nem tartalmaz semmi valódi tudást vagy igazságot, hanem csak egy megalapozatlan véletlenszerűségekből és közhelyekből fércelt, hiú szeszélyeink csapongásától függő, esetleges és örökké változó csalárd tákolmány.

Mindannyian rendelkezünk egy mélyebb szeretettel is. Ez a szeretet lényünk velejéből fakad, és feltétel nélküli. Mi azonban önzők vagyunk. Rettegünk attól, hogy kitárjuk szívünket, és szabadjára engedjük ezt a kiapadhatatlan áldásos erőt, mert a mi képzeteink a szeretetről egészen mások. A mi “szeretetünk” csak néha lobban fel, és csak bizonyos lények felé, s hamar kialszik. Rettegünk attól, hogy egyszer csak kimerül, vagy visszaélnek vele, és végül pórul járunk.

A sztúpa látogatásának hagyományos módja

Miután magunkban erényes szellemet alakítottunk ki, körbejárjuk a sztúpát kívül, belül, a Nap járásával és az imahenger forgásával megegyező irányban. Ezalatt, ha jókívánságokat, jó szándékokat fogalmazunk meg, azok a sztúpa áldása révén a mindent átható határtalan jóságtól elválaszthatatlanokká válnak.

A sztúpákhoz kapcsolódó hagyományos gyakorlat a felajánlástétel: gyertya, füstölő gyújtása, pénzadomány, stb., amelyet személyes vagy általános jellegű jókívánságok kísérhetnek. Az adományokat, és az árusításból befolyó minden jövedelmünket a sztúpa, valamint oktatási és meditációs központjaink működésének fenntartására és fejlesztésére fordítjuk. A sztúpában éjjel-nappal megállás nélkül forog a “mani-korló” (imamalom). Ebben egy tonna papírtekercs van, amelyen Buddha tanának lényegét tartalmazó szent írás áll.

Amikor Buddha tanított – úgy mondják – megforgatta a Tan kerekét, amely ma is forog. Az imazászlókon békét, jólétet és teljes boldogságot kívánó imák állnak tibeti nyelven.

Ami nem látható

A sztúpa tengelyét képezi az “életfa”, amelyben szent relikviák kerültek elhelyezésre. A földszinten a nagy “mani-korló” (imamalom) egy tonnás papírtekercse négyszázmillió mantrát tartalmaz. A sztúpa négy sarkában felajánlást tartalmazó vázák vannak befalazva. Az első emeleten sok-sok miniatűr sztúpa található. A második emeleten oltár van gazdagon berendezve szimbólumokkal, szobrokkal, képekkel, írásokkal és felajánlásokkal.

Mit mond a csengő?

A csengő megszólalása azt jelzi, hogy egyszer körbejárt az imakerék, amely 400 millió, papírra írt mantrát tartalmaz. A mantrák szent szótagokból álló szimbólumok, minden egyes mantra hordozza Buddha egész tanítása lényegét és áldását. Az imahenger folyamatos forgása mozgást, elevenséget ad a mantráknak, így azok áldása folyamatosan terjed minden égtájon és áthatja az egész világot. A csengő hangja emlékeztet bennünket arra, hogy ez az áldásos tevékenység szünet nélkül játszódik. Egy emberi élet nem lenne elég arra, hogy annyi mantrát elmondjon valaki a lények javára, amennyi a kerék egyetlen fordulata során megáldja a világot.

Az imazászlók használatát a tibeti buddhizmus a bon vallásból vette át, ahol gyógyító szertartásoknál használták az adott alapszínre festett és mágikus szövegekkel ellátott textildarabokat, amelyeknek gyógyító hatást tulajdonítottak. Atísa, amikor Tibetbe érkezett, már a zászlókra szent szövegeket és mantrákat írt, és ezeket terjesztette ország szerte. Kétféle zászló létezik, a vízszintes lungta („szélparipa”), illetve a függőleges darcso („minden érző lény gyarapodása”). Az alapszínek a piros, kék, sárga, zöld, fehér, amelyek az Öt Buddhacsaládot és az öt őselemet jelképezik, ennek megfelelően meghatározott rendben fűzik fel őket.

Az imazászló közepén hagyományosan egy szélparipa van, amely három lángoló ékszert cipel (ratna) a hátán. A ta a gyorsaság és a rossz szerencséből jóvá alakulás szimbóluma. A három lángoló ékszer jelképezi Buddhát, a dharmát (buddhista tanítások) és a szanghát (buddhista közösség) – a tibeti filozófiai hagyomány sarokköveit.

Tiszteletünk jeléűl és a látogatás emlékére elhelyeztük szalagunkat a sztúpában.

Fenyves Fogadó

Jól sikerült, élménygazdag kirándulásunk bizony fárasztó is volt. Jól esett leülni Szurdokpüspökiben a Fenyves Fogadóban, elfogyasztani a hatalmas adag étkeket, közben feleleveníteni a sok csodát, amit láttunk.

A képeket Ivády Pál, Kiss Edith, Kurdi Gyula, Scharek Ferenc adta át közlésre, valamint a templomok honlapjáról is származnak.